A kertekben termesztett gyümölcsfák közül számos fajtáról évszázadok óta hallani. Ezek a tájfajták, történelmi és régi magyar gyümölcsfajták nemcsak a kultúránk részét képezik, de egyedi ízükkel és hangulatukkal is hozzájárulnak a hazai gasztronómiához.
A Csodakertész Barna Faiskola különösen fontosnak tartja, hogy ezek a fajták megmaradjanak, és az utánuk érdeklődők minőségi oltványokhoz juthassanak.
Mi jellemzi a tájfajtákat?
A tájfajta kifejezés olyan gyümölcsfajtákat takar, amelyek az adott vidék sajátosságaihoz idomulva fejlődtek hosszú idő alatt. Ezek a fajok különösen alkalmazkodóképesek, hiszen az éghajlati, talaj- és betegségviszonyokhoz idomultak. Ennek köszönhetően ellenállóbbak, és kevesebb gondozást igényelnek más, nem helyi fajtákkal szemben. Genetikai változatosságuk rendkívül nagy, így egy adott tájfajtán belül is jelentős eltérések lehetnek a gyümölcsök jellemzői, például az íz, méret vagy alak tekintetében.
Számos helyi gyümölcsfajtával találkozhatunk, amelyeket a Csodakertész Barna Faiskola is termeszt és terjeszt. Egyes szilvafajták, mint a Penyigei vagy a Fajszi kék vagy a Vérbarack őszibarack fajtától az olyan körtefajtákig, mint a Serres Olivér, mind megtalálhatók a kínálatban. Az ilyen fajtákat gyakran magról szaporították vagy helyi oltással terjedtek.
Történelmi fajták: közelmúlt és régmúlt emlékei
A történelmi fajták különlegessége, hogy írásos feljegyzések szerint már több száz éve léteznek, és szerencsére még ma is találkozhatunk velük, akár génbankok őrzésében, akár régi kertekben. Az ilyen fajták általában több mint 100-150 éve élnek, s bár néhány közülük külföldről érkezett, Magyarországon is elterjedtek. Fontos megjegyezni, hogy bár sok ilyen fajta ellenálló volt az idők próbájának, vannak, amelyek kevesebb sikerrel vészelik át az új betegségeket.
Példaként említhetjük a Besztercei szilvát, melyet már a középkorban is termesztettek, vagy a Török Bálint almát, amelyről már a 16. században is hallani lehetett.
Régi magyar fajták: őrzik a tradíciót
A régi magyar gyümölcsfajták hazánk különleges kincsei. Ezek különösen azok a fajták, amelyeket magyar kertészek nemesítettek vagy honosítottak, és amelyek egykor széles körben terjedtek el az országban. Olyan fajták ezek, amelyek nem feltétlenül több száz évesek, de már hosszabb ideje részesei a termelésnek. Nagy előnyük, hogy sokuk valamely helyi tájfajtává vált, így jól alkalmazkodtak a magyar viszonyokhoz.
Ilyen fajta például a Bereczki bőtermő birs, amely a 19. századi magyar nemesítésnek köszönhetően vált népszerűvé, vagy a Batul alma, amely Erdélyből származik, de régi magyar fajtaként is nagyra becsülik. Ezek a fajták tanúbizonyságai annak, hogy mennyire gazdag és változatos a magyar gyümölcsészeti hagyomány.
A Csodakertész Barna Faiskola ügyel arra, hogy ezeket a fajtákat életben tartsák.
